2017. szeptember 12., kedd

AZ EMLÉKEZÉS BOLDOGGÁ TESZ

A tükörsima vízen zavartalanul szikrázott az aranyhíd, ember már alig volt a tóban. A partról figyeltük a nesztelenül sikló kacsacsaládot, és élveztük az utolsó, augusztusi napsugarakat. A látvány festői volt.., és akkor felvillant bennem a KFT zenekar húsz évvel ezelőtti bomba slágerének refrénje: "a nyaralás messze száll, sok emlék visszajár, hányszor elmúlt már, de újra vár, a balatoni nyár...."
És hányszor elmúlt már, te jó ég! 
Elmúltak a fenyvesi, vállalati üdülések anyuval, amikor fülig szerelmes voltam a gondnok fiába, elszálltak a boglári nyarak, amikor a töltésen cipeltük át a gumicsónakot és abban sütkéreztünk talpig kakaóvajban, mit sem sejtve az UVB sugárzásról. És ha azokra a pillanatokra gondolok vissza, amikor tipegő kisfiammal vitorlásokat fürkésztünk a magas partról, cseppnyi szomorúság keveredik a színes képek közé, mert tudom, ez már soha többé nem jön vissza.
Valami után fáj a szív..
A notórius elvágyódás az után,  ami már elmúlt, akár testi tüneteket is okozhat, állapította meg Johannes Hofer, svájci orvostanhallgató, aki a nosztalgia kifejezést behozta a köztudatba, a görög nosztosz (hazatérés) és algosz (fájdalom) szavakból. A XVII. század végétől rendszeresen diagnosztizáltak az európai orvosok "nosztalgiát" nevezetesen anorexiát és szabálytalan szívverést, többnyire frontra elvitt katonáknál, ami természetesen elmúlt, amint hazaküldték őket.
 Az 1850-es évektől a nosztalgia "betegség" státusza megváltozott, kórosnak nem tekinthető lelkiállapottá vált és a térbeli elvágyódás helyett egyre gyakrabban időbelit értettek nosztalgián.
Régen minden jobb volt!
Emlegetik gyakran nagyszüleink, és ha visszakérdezünk, általában azt a választ kapjuk, hogy akkor még fiatalok voltak, és ez a tény már önmagában is megszépítette, az amúgy teljesen hétköznapi történeteket.
"Emlékszel, amikor ott...és akkor....." kapunk bele hirtelen egy emlékfoszlányba, amikor épp elsimítanánk egy konfliktust, és ha összejön a közös múltidézés, attól máris sokkal jobban érezzük magunkat. Erre utal a chicagói egyetem egyik munkatársa, Fred Bryant, aki szerint ha napi húsz percig idézünk fel régi szép emlékeket, egy héten belül jobb kedvre derülünk. "Az ember ráébred, hogy vannak gyökerei. Azt érzi, van értelme és célja a létezésének, hogy nemcsak sodródik a mindennapi életében." - mondja Bryant.
Tény, hogy bizonyos életperiódusokban kötelezően be kéne iktatni napi húsz perc múltidézést, például akkor, amikor serdülő gyerekünk hátat fordít nekünk, de ha ilyenkor visszagondolunk, milyen édes, jóravaló, baba volt még néhány éve, kisimulhatnak a homlokráncaink.

"Az emlékezet nem  úgy rögzít, mint egy digitális kamera. Az előhívás maga is módosíthatja az emléket, mert az előhíváskori énünk és céljaink gyakran kiegészítik az emlék hiányzó részleteit."
- fogalmaz Racsmány Mihály emlékezetkutató pszichológus.
Ilyenkor pedig hajlamosak vagyunk emléknek megélni olyasmit is, ami esetleg nem úgy történt, mint valójában.
Ismerős?
Családi, baráti társaságban szoktunk egymás szavába vágni, hogy az nem úgy volt, nem jól emlékszel, majd én elmondom!!!
A lényeg pedig valóban nem a történeti hűségen van, sokkal inkább azon, hogy már akkor is együtt voltunk azokkal, akiket szeretünk, és a közös élményből, életreszóló emlék lett, ami már mindörökre kitörölhetetlen.
Csak napi húsz perc nosztalgia, fiatalabbak is elkezdhetik!

Pápai Ildikó
életvezetési tréner